Öt perc múlva lesz nyolc, direkt előbb jöttél. Lehet, hogy egy reggelre elfelejtett derűs álom vagy a kellemes idő az oka, hogy úgy érzed, ezt ma biztosan megkapod. Hatan üldögélnek az előtérben, mindenki feszült. Egy titkárnő többször kinéz, biztatóan mosolyogva mondogatja, hogy nagy a munkaerőhiány, és legalább húsz jelentkezőt várnak.
Egyenként szólítanak, elsőnek egy nagydarab, negyvenes férfire kerül sor. Páran újsággal zörögnek, te csak a papírjaidat szorongatod izzadó tenyeredben. Harmincöt percet vársz – óráknak tűnik.
Harmadiknak hívnak be. A titkárnő megmutatja az utat, és te elindulsz a neonfényű folyosón. Kétszer balra kell fordulnod, utána egy vaslépcsőn felmenned, és ott vagy az irodában. A lépcső alján nagy levegőt veszel, hogy mikor felérsz, magabiztosnak tűnj. Elszántan elindulsz fölfelé.
Egyszer csak fentről kikandikál egy arc. A hozzá tartozó hangot már egy másodperccel előbb is hallottad, mikor a lépcsőfokok kongására dallamosan jónapotozni kezdett. Harmincöt éves lehet, kopott ing van rajta, bal kezében egy kolbász, azzal hadonászik. Mikor meglát, megtorpan, furcsa fintor fut át az arcán, talán egy néma hoppá is kicsúszik a száján. Könnyedén feléd kiált:
– Betelt, sajnálom, betelt!
A korlátba kapaszkodsz, és azt hebeged-hápogod, hogy kint még ülnek, és azt mondták, van még hely.
– Tényleg roppantul sajnálom, talán majd legközelebb! – zárja le a vitát, majd dudorászva eltűnik a szemed elől. Még álldogálsz a lépcsőn, aztán lassan és bizonytalanul elindulsz lefelé. Sokan ilyenkor beszólnak vagy balhét rendeznek, de neked most ehhez sincs erőd. Bambulva támolyogsz ki az épületből.
Kattints a 63-ra!
Utolsó kommentek